Hojotoho!
Wagner, óészaki sagák és viking kenyér Birka lelőhelyéről
A múlt héten fejeződött be a Müpában a Budapesti Wagner-napok idei eseménysorozata, amelynek én is részese lehettem. Idén Richard Wagner operái közül A Nibelung gyűrűje című monumentális, négy estét felölelő alkotás került terítékre: ennek apropóján döntöttem úgy, hogy kicsit beleásom magam a kora középkori északi mondavilágba és régi kedvenceim, a vikingek kenyérsütési szokásaiba.
Meglepő módon a nagyjából 14-15 órányi tömény zene szövegében a Brot (‘kenyér’) szót egyszer sem találjuk meg. Annál érdekesebb dolgokra bukkanunk az írásban fennmaradt skandináv-germán legendák között, különösen az Eddában és a Völsung-sagában. (Ezekből a sztorikból maga Wagner is sokat merített, hogy aztán megbízhassa korának szerinte legkiválóbb drámaíróját — saját magát — az operák szövegkönyvének megalkotásával.) Pattanjunk fel hát mi is Sleipnirre, Odin varázserejű, nyolclábú lovára, hogy eljussunk a hosszú szőke fonatokat, továbbá szarvakkal ékesített sisakokat viselő izmos harcosok és harcosnők világába!
Első állomásunk a Völsung-saga,1 ahol is két testvérrel ismerkedünk meg: Sigmund herceggel és ikernővérével, Signyvel, akit a mai Svédország déli részére, Gautlandba adnak feleségül az ottani királyhoz. A sógor csakhamar kiirtja Signy vendégségbe érkező családját: megöleti apját és öccseit. Egyedül Sigmund menekül meg, őt Signy egy erdei rejtekhelyre küldi. Itt kezdődik a kenyeres rész, amelyet most saját szavaimmal igyekszem visszaadni:2
Signy elküldi a fiát Sigmundhoz, hogy segítsen neki ott, ahol kell. Egy nap Sigmund a következőt mondja a gyereknek:
— Elmegyek fáért, addig te gyúrd be a kenyeret!
Sigmund hamarosan megérkezik egy nagy adag fával. Hazatérve azt látja, hogy a kenyér nincs sehol. Kérdőre vonja unokaöccsét, aki ezt feleli:
— Nem mertem beledugni a kezemet a liszteszsákba, mert valami nagyon mocorgott benne.
Sigmund látja, hogy a gyerek nem az ő embere, neki valaki bátrabb kell. Ebben Signy is megerősíti:
— Akkor vidd ki és öld meg: minek éljen az ilyen?
Takkra ugyanez történik a következő évben is, ezúttal Signy másik fiával. Aztán a királyné megelégeli, hogy csak ilyen puhány gyermekei vannak (voltak), és elvarázsolt alakban lefekszik ikertestvérével. Annak rendje és módja szerint teherbe is esik, fiút szül, a kis Sinfjötlit. Ő már strapabíróbb fajta: amikor anyja próbaképpen a kezéhez varrja a kesztyűjét, nem nyámnyilán sápítozik, mint néhai féltestvérei, hanem egyszerűen a kézfeje bőrével együtt lehúzza a kesztyűt (ahogy minden valamirevaló férfi tenné).
Amikor a gyerek tíz éves lesz, Signy őt is elküldi Sigmundhoz az erdőbe. Itt a következő jelenet játszódik le:
Sigmund ugyanúgy elmegy fáért, meghagyja a gyereknek, hogy készítse elő a kenyeret. Visszatérve azt látja, hogy a tészta ott is van a kemence előtt. Elcsodálkozik:
— Nem találtál valamit a lisztben?
— Lehet, hogy mozgott benne valami, de nem törődtem vele, csak begyúrtam a tésztát vele együtt.
— Na most ebből a kenyérből te nem ehetsz, mert tudd meg, hogy a lehető legerősebb mérgű kígyót gyúrtad bele a tésztájába — nevet fel Sigmund.
Hogy is mondta Bruno Bettelheim? Nem tökéletes szülőnek kell lenni, csak elég jónak. Hogy Signy és Sigmund mennyire felelt meg ennek, azt az olvasóra bízom…
A Völsung-saga pontos receptet nem ír le (a kígyótól eltekintve), így viking kenyerem sütésekor másra kellett támaszkodnom. Itt a régészet lehet segítségünkre: a fontos viking kereskedelmi állomás, a mai Stockholm közelében elhelyezkedő Birka temetkezési helyein a kutatók a halott túlvilági útjára szánt kenyérdarabokat is találtak. Úgy vélik, hogy a kenyeres temetkezést (meg úgy általában a kenyérevést) a gazdagabb családok engedhették meg maguknak. A feltételezés szerint fémszálakat fűztek át a halotti kenyérkéken (pár centi átmérőjű vékony lepényekről van szó): ez arra szolgált, hogy a hozzátartozók a halotti máglya kialvása után könnyebben megtalálhassák az elszenesedett adományokat.3
Az égett kenyérdarabkák mikroszkópos vizsgálata alapján a fő alkotóelem — mára némiképp meglepő módon — az árpaliszt volt, de találtak búzalisztet, lenmagot, egyes esetekben zabot és sárgaborsót is. Ezekre a hozzávalókra alapoznak a rekonstruált receptek: én például ezt használtam. Sütés közben igény szerint lehet imádkozni a termények — és közvetve a kenyér — északi istenségéhez, az aranyhajú Sif istennőhöz, Thor feleségéhez.
Sifről nem tudunk sokat: az Edda egyik története szerint a mindig rosszban sántikáló Loki isten egyszer heccből levágta hosszú aranyhaját. A mérges férj, Thor persze fenyegetőzni kezdett, így Lokinak kárpótlásul el kellett látogatnia a fémművességükről híres törpékhez. Ők igazi aranyból olyan új hajat kovácsoltak, amely Sif fején azonnal növekedni kezdett. (Loki üzletelésének további folyományai is voltak, de ezzel már igazán nem untatok senkit.)4
A tésztához adott vajnak köszönhetően a lakást sütés közben kellemes kekszillat lengte be, és a végeredmény sem kifejezetten kenyérszerű lett: leginkább a Korpovithoz tudnám hasonlítani. Az biztos, hogy igazi rostgazdag reformétel, és kevéssel is jól lehet lakni belőle. Egy kis sót még elbírt volna, cserébe eperlekvárral az ember igazán a Valhallában érezheti magát tőle!
Ez volt hát a mai régészeti csemege: a másik ősi skandináv finomságot, a véres kenyeret talán majd legközelebb…
https://en.wikipedia.org/wiki/V%C3%B6lsunga_saga
https://www.gutenberg.org/files/1152/1152-h/1152-h.htm#link2HCH0006
Hansson, A-M: Bread in Birka and on Björkö. Laborativ Arkeologi 9 (1996). pp. 61—78. https://www.su.se/polopoly_fs/1.403736.1538383492!/menu/standard/file/LA9.Hansson.pdf
https://www.gutenberg.org/files/18947/18947-h/18947-h.htm